1. történet – A fátrai "vadtyúkok" támadása
A négynapos nagy-fátrai gerinctúránk első napján a hegy lábáig utaztunk, és onnan vágtunk neki a kalandnak. Bár az első napi táv nem volt különösebben hosszú, a hőség, az emelkedők és a hátizsákok súlya elég szépen kifacsart minket, mire a késő délutáni órákban megérkeztünk az első szállásunkhoz. Ez a szállás pedig nem más volt, mint egy igazi erdei bivakház: egy mesebeli, apró rönkkunyhó, amelynek infrastruktúrája igen csekély.
Az egyetlen „extrát” a ház mögött csöpögő forráska jelentette: egy műanyag csövön lassan, egy mohás vályúba ünnepélyesen csordogáló víz. Odabent csak egy sima deszkafelület fogadott, ami igény szerint asztalként, padként vagy ágyként is funkcionálhatott – már ha az ember nem túl válogatós. Kint két asztal és néhány rönkpad árválkodott, és még egy újdonságot is felfedeztem: egy térdmagasságban végig futó elektromos kerítést, ami legutóbb még tutira nem volt ott. Ezzel ki is merült az „ember alkotta tárgyak” listája.
Téged is érdekel a túrázás Szlovákiába? Nézz szét a Túrabarátok honlapján, találd meg a neked való kirándulást!
Mondanom sem kell, elég motiváltak voltunk egy kis pihenőre, mielőtt nekiláttunk volna a vacsorafőzésnek. Ilyen túra után különösen jól esik megérkezni egy ilyen egyszerű kis kuckóhoz – főleg, ha az egész csak a miénk, és rajtunk kívül csak néhány teljesen ártalmatlan, békésen sétálgató, csipegető tyúk alkotja a társaságot. Élveztük a táj szépségét, az erdő illatát, a madárcsicsergést, azt a fajta csendet, amitől az ember lelke kisimul. Hátizsák ledobva, mi hanyatt dőlve – ki a fűben, ki a padon –, éppen kezdtünk teljesen lelazulni, amikor valami egészen váratlan történt: az egyik tyúk félénken, de elszántan elindult felénk. Aztán még egy. Meg még egy. És mire kettőt pislogtunk, szépen lassan egyre több tyúk vett körül minket, egész testközelből – már legalább kétszer annyian voltak, mint mi. Néhányuk annyira közel jött, hogy kb. egy arasznyira feszítették meg a személyes terünket. Furcsa volt, de igazából nem zavart minket, a halk kotkodácsolás teljesen tűrhető hétérzene volt számunkra.
Mivel ekkor még a kajáink nem voltak kicsomagolva, és amit mégis előszedtünk a hátizsákból, azt is gondosan olyan helyre tettük, ahol egyetlen állat sem érhette el, így megnyugvással dőltünk volna hátra… ha a csirkék is így gondolták volna. De nem így gondolták. Először az egyik tyúk – teljesen alattomos módon, minden előjel nélkül – elkövette az első szemtelen csípést. Sehol egy gazda vagy tulaj, aki kordában tartotta volna a támadó szárnyas különítményt. Aztán jött még egy csípés. És még egy. Az éhes tyúkok mindannyiunkat végig molesztálták, és hiába hessegettük őket, akadt olyan, amelyik simán visszatért egy második körre is. Engem elsőre konkrétan a lábujjamon csípett meg egy bátor példány, mire finom, de határozott hessegetéssel próbáltam tudtára adni, hogy ez bizony nem az illő viselkedés. Ám mivel a tyúkterror folyamatosan fokozódott, a hessegetést hamarosan heves kézlengetések és némi, a helyzethez illő indulatos szókincs egészítette ki.
A távoltartás végső kísérlete a lábbal való határozott jelzés volt, amit a köznyelvben rúgásnak hívnak – természetesen csak óvatos, „ne találjuk el, csak a szándék látszódjon” jelleggel. A pihenésünk zavarása közben beindult az éhes túrázók fantáziája: paprikás csirke, tyúkhúsleves, sült csirke…gyakorlatilag étlappá változott a táj. Végül azonban egyetlen agresszort sem használtunk fel vacsorához – a szakácskedvünk nem volt elég vérmes.
2. történet – Túrajelző rúdtánc a hegytetőn
A második túranap végéhez közeledve felértünk egy hegycsúcsra, ahol egy függőleges póznára erősítették a csúccsal kapcsolatos információkat és néhány útbaigazító táblát. Lélegzetvételnyi pihenőt tartottunk, amikor odalépett hozzám az egyik túratárs barátnője — egy egyébként nagyon csendes, visszafogott lány, akivel addig talán összesen egy mondatot váltottam — és ezt kérdezte:
„Laci, szerinted ez a rúd elbír engem?”
Őszintén szólva nem nagyon értettem, mire céloz. Hiszen a rúd függőleges volt, nem vízszintes, nem pad, nem korlát… maximum neki lehet támaszkodni. Úgyhogy teljes jóhiszeműséggel azt válaszoltam: „Persze, szerintem igen.” Erre csak annyit fűzött hozzá teljes természetességgel, mintha ez lenne a világ legátlagosabb információja:„Azért kérdezem, mert rúd táncolok, és kipróbálnék valamit.”
A következő másodpercben odalépett a póznához, megfogta… és olyan mozdulatsort produkált, hogy mire felfogtam volna, már vége is volt. Komolyan mondom, csak kapkodtam a fejem, hogy ez most tényleg megtörtént-e. Szerencsére sikerült egy villámgyors fotót készítenem, ami legalább egyetlen pillanatot megörökített abból a rövid, de annál látványosabb produkcióból. Egy biztos, a rúd elbírta a táncosnőt.
3. történet – A víz az élet forrása
A Fátra hatalmas rengetegében a vízvételi helyek tervezése kritikus lehet egy túra során. A saját bőrünkön tapasztalatuk meg, amikor egy ismeretlen útvonalon levő bivak szállást szemeltünk ki éjszakára. Mivel a közös vacsoránk vízalapú lett volna (értsd: víz nélkül nem sokra mentünk volna), a forrásvíz különösen fontossá vált. Leültettük a csapatot egy réten, mi pedig két fős kis alakulatokban indultunk megkeresni a közelinek gondolt bivakházat és a hozzá tartozó forrást.
Sajnos, egyik csapat sem járt sikerrel: sem ház, sem működő forrás, csak egy feltételezett helyen találtunk egy magányos kádat, ami sehogy sem illett a remélt képbe. Így mindkét mini csapat visszatért a pihenőbázisra, és víz- valamint szálláshiány miatt kénytelenek voltunk továbbmenni. Aznap este végül egy ponyván aludtunk a szabad ég alatt. Meleg vacsoránk nem volt, szomjasok voltunk, és a helyzetet az sem dobta fel, hogy indulás után ösvényünkön több helyen is friss medveürülékkel találkoztunk.
Mivel ez a Nagy-Fátra egyik legelhagyatottabb része, ahol amúgy is büszkék a tekintélyes medveállományra, tudtuk, hogy itt tényleg sok a medve. A ponyván egy biztonsági formációt alakítottunk ki: a külső körben a férfiak, beljebb a lányok. Nem mondanám, hogy átaludtuk az éjszakát — különösen, mert hajnalban az eső ébresztett minket, és a csapat legfélősebb tagja félpercenként összeütötte a túrabotjait, olyan cintányér-hatású csattanással, hogy biztosan elriassza a nagyvadakat.
Reggel aztán szomjasan, ázva folytattuk utunkat. Egy nyeregnél ketten elindultunk lefelé forrásvizet keresni. A forrás sajnos nem volt kiépítve: nem csövön folyt, csak egy sáros lyukból szivárgott ki a hegyoldalból. Az állatok rendesen összetaposták a környéket, de amikor egy apró fonalférget találtunk a vízben — amely köztudottan érzékeny a víz tisztaságára —, úgy megörültünk, mintha legalább egy víztisztító üzemet találtunk volna. Ha ő életben van, akkor mi is túléljük!
Meg is töltöttük a kulacsainkat ezzel a természetesen „karakteres” ízvilágú vízzel, majd az esőtől csúszóssá vált, meredek hegyoldalon visszakapaszkodtunk a gerincre. Ott az egyik lány zseniális ötlettel állt elő: a szivacsos melltartóján keresztül szűrtük át a vizet. Így a lé már nem is volt igazán sáros — inkább csak enyhén tejeskávé-színű, vagyis nem áttetsző barna, de legalább a szemcséket felfogta. A sötét tónusú, nyomelemekben biztosan rendkívül gazdag nedűt élvezettel ittuk. Sőt, egy hirtelen jött ötlettől vezérelve még egy zacskós paprikáscsirkét is főztünk belőle — ha már úgyis adott volt a „gazdag aromaprofil”.
Szerző: Turi Laci, Túrabarátok túravezető
Próbáltad már a via ferrata Szlovákia túráinkat?
Ha még nem próbáltad a via ferrata túrázást, itt az ideje belevágni – különösen Szlovákiában, ahol lélegzetelállító hegyvidéki útvonalak várnak rád! A Túrabarátok szervezésében biztonságosan és élménydúsan fedezheted fel a legizgalmasabb vasalt utakat, akár kezdőként, akár tapasztalt túrázóként csatlakozol. A legnépszerűbb túráink közé tartozik a Nagy-Fátrai via ferrata - újabb kaland Szlovákiában, vagy az Ismeretlen ferráták nyomában Szlovákiában, a Körmöci-hegységben. Garantáltan felejthetetlen élmény, amit a természet és az új kalandok szerelmeseinek nem szabad kihagyni.