Menü

Vasfüggöny duatlon

2019. aug. 26
0
1986
Vasfüggöny duatlon

A Vasfüggöny–korabeli szigorú határőrizet már a régmúlt, így hacsak valaki nem követte érdeklődve végig szemével a busz útját, legfeljebb a patika tisztaságú és rendezettségű burgenland-i utcaképek szították fel benne a felismerés szikráját, miszerint átléptük az országhatárt, vagyis már csak néhány perc, és megérkezünk Rohoncra.

Minden bizonnyal szokatlanul hat egy túrabeszámolóban a „kiváló strandidő fogadott bennünket” szövegrészlet, de ezúttal mégiscsak ez fejezi ki legjobban, mivel is kezdték közülünk többen, az Alpokaljára szervezett, pecsétbetakarító kirándulásunkat.

A tófürdőnél nem volt zsúfoltság, sőt … de ez pont így volt jó. Nem tökéletes, csak jó, mert az ugrótornyot lezárták. Azonban aki mártózni, úszni szeretett volna a kiadós sétánk előtt, az korlátozás nélkül megtehette abban a 30-40 percben ami erre adatott. Az elmondások alapján a tóparti büfék által kínáltak is kifejezetten ízletesek voltak, így azok sem unatkoztak, akik a teraszok valamelyikéről szemlélődtek, egyúttal inkább kihagyták az üdítően hűs vízzel való találkozás lehetőségét.

Az első kilométerek még kellemes meredekségű lejtőkön való lépdeléssel teltek, de nem eseménytelenül. Talán a „sűrűszövésű” árnyéknak köszönhetően még láthattunk virágzása teljében lévő ciklámeneket, kifejezetten sokat, ami augusztus közepén már ritkának mondható, pláne oly nagy mennyiségben, mint amihez nekünk volt szerencsénk.

Közeledve a majd’ 900 méter tengerszint feletti magasságban lévő csúcshoz (Írott-kő), és az azon lévő kilátóhoz, az emelkedők egyre inkább próbálták „kihúzni alólunk a szőnyeget”, ám megint csak mi bizonyultunk az erősebbnek. Érdekes volt találkozni az egykori Vasfüggöny néhány, mementónak meghagyott műtárgyával (őrtorony, kerítésszakasz). A jelzések helyenként hiányosak voltak, de azért különösebb nehézség nélkül követhetőek, a kivitelük viszont olyan mértékben kezdetleges, profánul kifejezve egyszerűen igénytelen (lásd képgaléria), hogy nem akartunk hinni a szemünknek.

A határig tartó utunk tempója kifejezetten jó (egyben a Tengszerszem-csúcs túra előtt 2 héttel biztató) volt, ezért 15-20 percnyi szusszanás is belefért az Árpád-kilátó tövében. Előrekerültek a frissítők, lehetett Napfürdőzni, panorámát csodálni, valamint az épületben kialakított tematikus tárlat segítségével elmerülni a történelem nem éppen vidám és dicső időszakaiban.

Kőszegig 14 kilométernyi folyamatos, ebből adódóan enyhe meredekségű lejtőn haladtunk. A hosszabb szakaszon követendő aszfalt burkolat ugyan nem volt szívderítő, de a környezet szépsége kellő kárpótolást jelentett. A Hétvezér-forrásnál spontán létrejött „sokadalom” –ban nem időztünk sokat, tovahaladva egyre-másra érték egymást a műemlékek, történelmi emlékhelyek, hogy mást ne mondjak, a magyar Szent Korona azon, utolsó őrzőhelyét is láthattuk, ahol a front elől való kimenekítése előtt volt tárolva.

A helyi Csónakázó-tó partján lévő büfénél egy jót beszélgetve megpihenve értünk a túraterv végére, aminek eredményeképpen az Országos Kéktúra igazolófüzetek 3 bélyegzőlenyomattal gazdagodtak.

A hazafelé tartó több órányi utazást ki-ki fáradtsága és vérmérséklete szerint töltötte. Voltak, akik szunyókáltak, voltak, akik zenét hallgattak, természetesen akadtak beszélgetők is. A hátsó sorban (iskolai kirándulásokon ezt hívtuk „Betyár-páholy”-nak, nem véletlenül) azonban öldöklő kockajáték vette kezdetét, s végig igazi presztízsharc dúlt a három játékos között. Győztest nem hirdettünk, viszont az aktuális vesztesnek nem akármilyen kihívásokat kellett teljesítenie. Volt ott kérem szépen ének (Bob belépője), rodeó az ülésen "Gyerünk te bika, ez az!" felkiáltás kíséretében, s pont ezért kéretik a galériában fellelhető képek sorában utolsóként megjelenőt (rendszerhiba esetén: szőke hölgy tart kezében egy papírlapot, felirattal) is ennek betudni. :-) A szenderegni vágyóktól ezúton kérünk elnézést!

Minden természetjárónak vannak kedvenc (azokra szoktuk mondani azt, hogy „nagyon jó”), és vannak nagyon szépnek tartott útvonalai. Bizony, nálam is gyakran előfordul, hogy a két jelzőt nem együtt birtokolja valamelyik. A kedvencekhez emlékek, vagy éppen személyes interkació(k) (pl. Szőnyi Józsi bácsi Pilisszántón) kötnek. A Kőszegi-hegység ugyan nem tartozik a kedvenc régióim közé, de kétség kívül a legszebbek között tartom számon, s ha az általam vezetett túrák között kéne rangsorolnom, bátran tenném dobogóra a Tihanyi-félsziget, és a Kelet-Mecsek társaságában. Remélem, sikerült megmutatnom valamit abból, miért is van ez így!

Román Attila

TúraBarátok

 

Címkék