Menü

Csúcsra járatva

2018. nov. 16
0
407
Csúcsra járatva

"Elballagok lombhullásban, köd előttem, köd utánam." - mondja a nóta, amit akár mi is fújhattuk volna. Mert bár kelet felé tartva az autópályán, szinte tolta maga előtt a kisbusz orra a "tejsűrűt", 1000 méter feletti magasságba érve a TúraBarátok felett az ég kék, a napsütés pedig kápráztatóan fényes volt. Mintha minden nekünk akart volna kedvezni. 

Több hónapnyi felújítási (kényszer)szünet után aznap nyitott újra a kilátó, melynek "nyakában" kialakított körpresszóban ülve, üvegablakokon keresztül csodáltuk a páraleplet átszakító csúcsokat. A benti kellemes meleg érzetét pedig tovább fokoztuk azzal, hogy kézujjainkat a forró frissítőkkel telt bögrék, csészék köré fontuk. Nem siettünk. Végre egy nap, amikor nem volt miért. Rövid utazási idő, rövid túratáv. És ne tagadjuk, a téli álmot még nem is alvó, de már bizony be-bebóbiskoló erdő hangulata is nyugalomra hangolta lelkünket. 

Pár lépcsőfokkal feljebb kiléptünk a civilek számára elérhető legmagasabb szintre, hol alig győzték az exponálást a telefonok kamerái. A kijáratból is látható turistajelzést el sem lehetett volna téveszteni, jobbra tartva megkezdtük a természetjárásunkat, azt, amiért jöttünk. A kilátóról lepergő zúzmara súgta meg nekünk, bizony kieresztette karmait a fagy az elmúlt éjjel. Belénk ugyan nem mélyesztette már, de egyértelműen kora telet idéző hőérzetünk volt. Illet oda, akárcsak a tüdőt simogató, tiszta levegő. Kb. 800 - 850 méteres magasságig 1 db, legalább hírmondónak maradt levél sem volt a fákon, mind a talpunk alatt ropogó avarszőnyegre szállt alá. Sas-kőnél állatokkal is találkozhattunk, mi több, barátkozhattunk. Olyannyira, hogy még a kézből etetéshez szükséges bizalmukat is sikerült elnyernünk. Nem mennék el amellett szó nélkül, hogy kik is voltak ők!? A domesztikáció ellen lázadó kecskék, négyen. Ott, a letörés szélén sok-sok kilométerre a legközelebbi falutól ... hát legalább annyira hatott szürrealista élményként, mint egy Salvador Dali festmény. Engem már nem is érdekel ki ölte meg Lora Palmert, mostantól a „nagy kecske titok" kutatásának szentelem életem hátralévő részét. 

Alig volt időnk csodálni az óriások dárdájaként felhők felé meredező bükkfákat, már el is értük az Ilona-völgyi- vízesést. A legtöbb TúraBarát túrán van 1, leg- akármi. Ezúttal a zuhatag hivatott betölteni az unikum minőséget. Ekkora, vagy ennél nagyobb szintkülönbséget (kb. 10 métert) áthidaló vízesés nincs országunkban. Értem én hogy nem egy Niagara-vízesés, de nekünk akkor is kedves, elvégre csak a miénk. A fordítóponthoz közeledve a táj elsimult, jólesett pár száz métert vízszintesen haladni. Több mint 700 méterrel voltunk lejjebb, mint ahonnan indultunk, ezért a fákon már zöldellő leveleket is látni lehetett. Egy éles balra fordulóval megkezdődött a kollektív izomszaggatás, a 8,4 km-nyi folyamatos kaptatás. Egy részen az ősbükkös magterületének mezsgyéjén mentünk, hihetetlen méretű volt némely, minden bizonnyal 100-150 -nél is több évgyűrűvel büszkélkedő erdő bölcse. Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, vastagabb bükkfatörzset nem fogunk ölelni Mónikával, sehol. 

Eddig vezetett túráim leggyorsabb csapata oly rövid időn belül ért vissza a csúcsra, hogy újra belefért egy „beülés", ezúttal a Tető étteremben vendégeskedtünk, majd pár perc erejéig a közelben lévő szanatórium kertjét is megnéztük még. A teljes sötétedés előtt szálltunk vissza a buszra, búcsúzva a Mátrától, és az őt képviselő 1014 méter magas Kékestetőtől. De jó kis túra volt ez!!!

Köszönjük a részvételt!

Román Attila

TúraBarátok